3.fejezet

*12 évvel korábban*
Anyám ijedt arccal fordul felém, de mégis sugárzik róla, hogy pontosan tudja, hogy mit kell ilyen helyzetben tenni, ha a munkája során történik efféle akció. Viszont most itthon van, a saját otthonában, az egyetlen lányával, velem.
A dörömbölés hangereje csak fokozódik, viszont én képtelen vagyok megmozdulni. Anyám közben felrántja az egyik konyhaszekrényt, ahol egy eddig számomra ismeretlen széfet próbál kinyitni, melyből különböző, nekem félelmetesnek tűnő fegyvert vesz ki, majd arcát ismét felém fordítja, és halkan, alig érthetően felém suttog: Nem kaphatnak el.

Egész éjjel forgolódtam, és hálás vagyok, mikor végre megszólal az ébresztőm. Napok óta emlékek, és régebbi jelenetek jelennek meg álmaimban, de van bennük valami különleges. Mintha nem a saját szemszögemből élném át újra a történteket, hanem mintha egy teljesen kívülálló lennék, aki csak tapasztalja a dolgokat, de nem tudja őket érzékelni. Régebben is küszködtem rémálmokkal, és mikor beszámoltam róla anyámnak csak legyintett a dologra és azzal jött, hogy minden normális embernek vannak rémálmai. De már akkor is tudtam, hogy az ilyesféle álmok, nem biztos, hogy mindenkivel előfordulnak.
Szokásos reggeli rutinom elvégzése után, alig pár percem maradt, hogy bedobjak valami reggelit a táskámba, és lefőzzem a jó nagy adag kávét, amelyet gondosan beleöntök termoszomba, majd ráöntök egy kis tejet. A tej majdnem a padlóra megy, mert Ruby dudálása konkrétan halálra ijeszt.
- Nem vagy normális te lány- huppanok be az anyósülésre, miközben feltekerem a hangerőt a kocsiban, de a zenének épphogy vége, hiszen kezdődnek a fél nyolcas hírek. Oregonban újabb 10 embert lőttek le fényes nappal. Bukarestben egyszerre 3 helyen tartanak fogva összesen több mint 400 embert. Moszkva áram rendszere összeomlott, több mint egy napja semmi információnk nincs, mi történik ott.
- Istenem, mikor lesz már ennek vége?- sóhajt fel barátnőm, akin tényleg látszik az aggodalom. Nem sokat beszélünk róla, mióta elkezdődött, de mindenki aggódik. Habár itt Chicagóban csupán egyszer volt lövöldözés, mindenki tudja, hogy bármikor megtörténhet egy ehhez hasonló szörnyűség.
- Van egy olyan érzésem, hogy ez még csak most kezdődött- kortyolok bele a kávémba, majd tekintetemet az ablak felé fordítom. A szokásos hétfő reggeli dugó fogad minket a külvárosban. Az emberek ugyanúgy végzik hétköznapi dolgaikat, mintha semmi sem történne a világban. Mintha ugyanolyan volna. Pedig ők is tudják, és mi is tudjuk, hogy már semmi sem ugyanolyan, mint volt. Azon a keddi napon, valami megváltozott az emberiségben, és messze nincs vége ennek a változásnak.
Akkor eszmélek fel, mikor meghallom, hogy a két fiú beült a hátsó ülésekre.
- Szia bébi – nyúl előre Scott, hogy köszöntse barátnőjét. Én meg se mozdulok, képtelen vagyok bármit is tenni vagy mondani. Mark jelenléte totál megbénít.

Ebédszünetben Mariával tartok, távolságot akarok tartani Marktól egy darabig. Nem bírnám elviselni mellettem huzamosabb ideig. Bár Scott kézmozdulataival invitál az asztalukhoz, megrázom a fejemet és inkább maradok. Nem tudom, hogy ez a jó döntés-e, de azt tudom, hogy most erre van szükségem.
- Oh istenem, csak nehogy ide jöjjön-  csattanok fel, mikor meglátom az ajtón bekanyarodni Jacket, aki egyből rám szegezi tekintetét. De ahogy kicsúszik az utolsó szó a számon, rájövök, hogy valami nem stimmel.
Mintha minden ezerszer lassabb lenne. Jack mögött állig felfegyverkezett, arcukat eltakaró férfiak jelennek meg, de rengetegen, legalább 30-an. És tüzet nyitnak. Sikoltozást hallok. Jack elterül a földön, és körülötte hirtelen egy óriási vértócsa jeleneik meg. Ezalatt a három másodperc alatt renget dolog fut át az agyamon. Félelem, kétségbeesés, sokk. Anyám százszor elmondta ilyenkor mit kell csinálni, mostanában egyre több ilyen programot adnak le a tévében, de egyszerűen képtelen vagyok ezekre gondolni. Mert most nem rekonstruálás van, hanem a való életben történik, és nem ketchup fog folyni ma, hanem vér. Ember vér.
Ösztönösen rohanni kezdek. Rohanni Rubyékhoz. A nagy felfordulásban az 10 méter senkinek nem tűnt fel. Mark karjaiba kapaszkodok, és együtt bukunk le a földre. Remegő kézzel nézek a földre, fogalmam sincs, hogy mi történhet.  Sikoltozásokat hallok, és fegyverropogásokat, viszont egyszer csak megszűnnek. Ha csak egy másodpercre is, vagy ez tizedmásodpercre is, de olyan mintha béke szállt volna le. Mintha minden ugyanolyan lenne, mint egy perccel ezelőtt. De aztán újra meghalljuk a lövöldözéseket, és ordibálásokat. Viszont meghallom a saját nevemet. Valaki keres. Valaki el akar kapni.
- Kimberly Bowman- egy másodpercre felnézek, ami hiba volt. A férfi erőteljesen megragadja karomat és felránt, majd elkezd magával hurcolni. Vissza fordulok, és vetek egy utolsó pillantást rájuk. Rá.
A sokk miatt nem figyelem ki kap fel a földről, és nem értem, hogyan jutok ki élve az iskolából, de kijutottam. Értetlenkedve nézek a férfira, majd egy kisbuszt vélek felfedezni. Egy kisbuszt, amin ismerős minta és felirat ékeskedik. Nyugodtság száll meg egy másodpercre, de tudom, hogy bár biztonságban leszek, ennél már csak rosszabb dolgok fognak történni velem, és a világban is.
Ahogy beszállok a kisbuszba, megcsörren az anyósülésen ülő kém telefonja, melyet átad nekem.
- Kimberly, jól vagy? – apám rideg hangja szólal meg. Sose hívott, vagy kérdezte mi a bajom. Otthon úgy viselkedett velem, mintha kötelessége lenne, hogy rám nézzen, és néha hozzám szóljon. Mintha számára egy szellem lennék, egy olyan szellem, amelyet el kell viseljen élete végéig.
- Igen- hangom elcsuklik, pedig nem sírok. – Mi a jó isten történik? – hangom felemelem. Dühös vagyok, és ingerült. Tudom, hogy nem apámék a rosszak, de valahogy még is úgy érzem, hogy ők is hibásak mindazért, ami bent történt az iskolában. Titkos ügynökök, kémek, valahogy csak megállíthatták volna őket.
- Kim, jobb ha lenyugszol. Elvisznek téged a bázisra, anyáddal mi is oda tartunk, ott elmondunk mindent, amit tudnod kell – megváltozott a hangja, mintha egy kissé félne. De nem attól, hogy mi lesz vele, hanem attól, hogy mi lesz velem. Most először érzékelem azt, hogy igazán törődik velem.
Nem válaszolok, kinyomom a telefont, és vissza nyújtom az illetőnek, aki habár egy apró, de bátorító mosolyt küld felém, majd leveszi maszkját.
- Darius – kiáltom magam el a meglepettségtől.

2. fejezet

Egész este forgolódok, és olyan érzésem van, mintha egyetlen egy másodpercet se aludtam volna. Fejfájásomat egy gyógyszerrel és némi víz elfogyasztásával próbálom csökkenteni, kisebb-nagyobb sikerekkel. A szüleim üzenetét még egyszer átolvasom, majd a kukába hajítom. Értem én, hogy nekik nagyon különleges munkájuk van, és állandóan készenlétbe kell, hogy legyenek, de az elmúlt hónapokban, sőt években, alig volt egy öt percet meghaladó összefüggő párbeszédem velük. 

A telefonom után nyúlók, és ösztönösen törlöm ki az összes Marktól és Jacktől kapott üzeneteimet. Vasárnap van, semmi kedvem velük foglalkozni. Csupán Maria és Ruby üzenetire válaszolok, majd azon nyomban kikapcsolom a telefonomat.  Úgy érzem, ma jobb, ha nem nézek meg egyetlen egy oldalt se, ki tudja, mi sülne ki belőle. 

Már dél körül jár, mikor rádöbbenek, hogy szokás szerint semmilyen ehető étel nincs itthon, a hűtő szó szerint kong az ürességtől. Ugye milyen törődő családom van? 

A szekrényemből kikapok egy egyszerű szaggatott nadrágot, egy oversize pulcsival, illetve a kedvenc sportcipőmmel, majd csupán a bankkártyámmal és kulcsommal kilépek az utcára.

Pulóverem kapucniját ráhajtom a fejemre, majd elindulok a legközelebbi gyorsétterembe. Mehetnék a boltba is, de most valahogy egyáltalán nincs kedvem ahhoz, hogy órákat töltsek el a konyhában.

Csupán pár sarokra meg is találom magamnak a tökéletes helyet. Ezt is imádom Chicagóba, hogy mindenhol mindent lehet találni. Tele van tömve az egész város különféle boltokkal, éttermekkel, és szórakozóhelyekkel, ezáltal, iszonyat sok ember van állandóan az utcákon. 

Ahogy belépek a kajáldába, megcsap az a tipikus gyorskaja szag, amit különösképpen nem szeretek, így egyértelműen, hogy a legrövidebb sorba állok be, és elég hamar fel is veszik rendelésemet. Úgy döntök, nem ülök le, csupán arrébb megyek egy pár lépést, majd megtámaszkodok a pulton. 

Már egy jó ideje akárhányszor a jobb sarokban ülő két fickóra pillanatok, mereven bámulnak engem, viszont közbe próbálnak úgy tenni, mintha nem ez lenne a dolguk. Hát persze, hogy kémek. Szerencsémre gyorsan megkapom az ételemet, és mintha fel se tűnt volna semmi, ugyanolyan tempóba megyek ki a boltból, mint ahogy bementem. Nem kockáztatok most a sétálással, inkább felülök a legelső buszra, és meg sem lepődök, mikor őket is megpillantom, ahogy felszállnak. Átkozom magam, amiért nem hoztam a telefonomat és a fülesemet, pedig most igazán jól jönne. Nem félek, már számtalanszor kerültem ilyen helyzetbe, inkább mérges vagyok. Rájuk, amiért állandóan ilyen helyzetbe kerülök. Az egész életem arról szólt, hogy ha van valami gubanc a munkájuk során, én leszek az alku tárgya. Szerencsére eddig csak fenyegetések voltak, semmi olyasmi, mint a filmekben. De kitudja, mi jöhet még.

Fel-alá járkálok, miközben azt várom, hogy felvegyék végre azt az átkozott telefont. Tudom, hogy utálják, ha váratlanul felhívom őket, de a mai eset után felgyülemlettek bennem a hosszú évek fájdalmai és csalódásai. 

- Kimberly mondtam, hogy ne hívj, majd mi hívunk – anyám hangja semleges, konkrétan olyan érzés mintha egy kiképző beszélne velem.

- Egyszer az életben tudnál úgy beszélni velem, mintha a gyereked lennék? – a hangnememből csak úgy árad a pimaszság. – Na, mindegy is – legyintek egyet.

- Nem, nem mindegy Kimberly. Nem beszélhetsz így a szüleiddel – kéri ki maga apának. Most komolyan ők vannak még megsértődve? Már így is elég ideges vagyok, így inkább lecsapom a kagylót. Semmi kedvem nincs végighallgatni.

Idegességembe előveszem a már kihűlt kajámat, és egy szempillantás alatt el is tüntetem azt. Ezt az egyet profin tudom csinálni, és az utóbbi időkben, főleg a nyár vége óta elég sokat idegeskedek. Sose volt egy felhőtlen gyermekkorom, és igazából már meg is szoktam, most így belegondolva furcsállnám, ha hirtelen szerető-szüleim lennének. De ami az utóbbi időkben történik a világban, az a szüleimre is kihatással vannak. A sorozatos robbantgatások, gyújtogatások, tömegmészárlások, és akkor még nem is beszéltem arról a fura repülőről, ami az Atlanti-óceán közepén zuhant le körülbelül egy hónapja, de senki se mond semmi hasznavehetőt, így a világ nem bénult még meg. Még.

Mély gondolataimból telefonom csörgése riaszt fel. A képernyőn az egyik közös képünk jelenik meg. Egy másodpercre elgondolkozok rajta, hogy felveszem, de inkább csak lenémítom. Megígértem magamnak, hogy ma semmivel nem akarok foglalkozni.

Amint fellépek a lépcső első fokára, csengetnek. Fejemet fogva, mérgesen nyitom ki a bejárati ajtót, és egyáltalán nem lepődök, meg mikor Markkal találom magam szembe.  Elég határozott típus, és mindig eléri, amit akar, bármin is kell, hogy keresztülmenjen, vagy bárkin is. Pont, mint én.

- Húzz el Mark- csapom be mérgesen az ajtót, de két kezét kiteszi, ezzel megállítva azt, majd gondolkodás nélkül belép a házba. A szokásos fehér pólóban, fekete szakadt nadrágban, és sportcipőmben van. Haja pedig tiszta borzos, biztos nem fésülködött már jó ideje.

- Hallgass meg Kim – furcsállom komoly hangnemét. Nem arról van szó, hogy nem tudok vele beszélgetni komolyan, és mindent elhülyéskedünk, de ilyen komolynak talán még sosem láttam.

- Nem – rázom meg egyből a fejemet. – Nem tartozol magyarázattal. Nem vagyunk együtt, ezért nem bánt a dolog. Éljük mindketten a saját életünket, oké? Nem szeretnék most emiatt rosszba lenni veled – hazudok, mint a vízfolyás. Nagyon is bánt a dolog, és haragszok is rá. Csalódni nem csalódtam, csak bánom, hogy ez történt. De hányszor történt már ez.

- Nem bánt a dolog? – kissé közelebb húzódik, miközben apró mosoly jelenik meg arcán. Nem az ösztöneimre hallgatok, és minden erőmmel azon vagyok, hogy valahogy kiszabaduljak ebből a kapcsolatból. Hogy csak szimplán nagyon jó barátok legyünk, legjobb barátok.

- Egyáltalán nem – próbálok határozottnak mutatkozni, de túlságosan ismer ahhoz, hogy ne higgye el amit mondok neki. – Kérsz valamit? – próbalom terelni a témát, és úgy látszik ő se bánja a dolgot.

- Tudod, hogy másnapos gyomorra nem tudok enni – kezdte a mondatot, én pedig befejeztem.

- Csak inni – már veszem is elő a szokásos sörét, majd helyet foglalok az egyik bárszéken.

- Túl jól ismersz te lány – kortyol bele, én pedig csak bólintok. – Hé, túl komor vagy.

- Csak anyámék- legyintek egyet. – Megint nincsenek itthon, és persze mikor ma elmentem kaját venni, megint elkezdtek furcsa alakok követni. Nem tudom, meddig fogom én ezt így bírni. Alig várom, hogy egyetemre mehessek –sóhajtok egyet, majd egyenesen Mark szemeibe nézek. Csak Ruby és Mark tudja, hogy milyen is az életem valójában. Hogy egyáltalán nem olyan fenékig tejföl, mint ahogy látszik. Tudják, hogy anyám és apám kémek, és tudják, hogy én ezért az életem minden egyes percében megfizethetek.

Gyönyörű barna szemei megnyugvást jelentenek, és eszméletlen késztetést érzek rá, hogy a nyakába ugorjak. Ismét mosolyra húzza a száját, és én pedig képtelen vagyok magamat türtőztetni. Kezeimmel szorosan ölelem át, fejemet pedig ölelésébe fúrom. Egyszerre érzem a nyugodtságot, és azt, hogy biztonságban vagyok. Ameddig Mark mellettem van, nem eshet bajom. Ebben teljesen biztos vagyok, hisz hány olyan eset volt, igaz nem élet-halál kérdése, amikor szó nélkül ott termet, és segített.

Hirtelen beugrik a Jackes eset. Másnap, miután rajta kapott minket, próbáltam vele beszélni az iskolában, de egyszerűen ignorált. Minden szünetben ott voltam, de a nap végére már én is feladtam. Hát, ha nem akkor nem. Tudtam, hogy nagyon szeret, így reménykedtem abban, hogy megbocsájt. Viszont, azt amit kaptam, azt sosem gondoltam volna. Másnap ugyanúgy iskolába mentem, és miután beértem, egyből a szekrényemhez siettem, hisz sikeresen bent hagytam a történelemkönyvemet, így semmit nem tudtam tanulni az aznapi felelésre. Azonban, mikor kinyitottam szekrényem ajtaját, szinte lefagytam. Össze vissza volt firkálva különböző ócsároló szavakkal, illetve egyéb, ismeretlen üzenetek is voltak benne. És ez még csak a kezdet volt. 

Ez körülbelül egy héten keresztül ment így. Ruby akkor pont éppen nyaraláson volt, a többiek pedig mind elpártoltak tőlem. Nem zavart, hogy nem áll mellettem senki, csak éppen úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg. 

Péntek este ismét egy buli volt, ahova immáron Ruby unszolására mentem el. Amint beléptem a házba, már éreztem, hogy ez nem jó ötlet.  Már egy ideje tarthatott a buli, amikor a zene hirtelen leállt, és helyébe hangos nyögések kezdték kitölteni a házat. És mindenki felismerte a hangomat. Tudtam, hogy ez ki műve, nagyon is jól. Megalázó pillantások, és hangos röhögések közepette a nappaliba futottam, ahol az óriási tévén megjelentem, nem éppen mindennapi helyzetben. Jack ott állt a készüléktől pár centire, és barátaival röhögött.

- Te szemét állat – mentem neki, és ahogy csak bírtam püföltem, mint az állat.

Nem ütött vissza, még azt kellet volna. Pár lány és srác leszedtek róla, majd Mark és Scott kivonszoltak a házból, és hazavittek. 

Egy teljes hétig nem mentem iskolába. Nem volt képem betenni a lábamat, és már azon is elgondolkodtam, hogy más iskolába átiratom magam. Kinek lenne kedve bemenni a suliba úgy, hogy az emberek a háta mögött nevetnek, mert látták minden egyes intim testrészét? Mert látták, hogyan szeretkezik a barátjával? A barátjával, akiről azt gondolta, hogy sose fogja bántani?

- Hahó, Kimi – hirtelen visszaeszmélek a valóságba – Kezdődik a film. –időközben fel se tűnt, hogy felállt, és elindított egy filmet.

Csöndben letelepszek mellé, majd magunkra húzom a takarót. Fejemet vállára döntöm, és úgy meredek a képernyőre. Konkrétan egy perc se telik el, mikor megérzem Mark kezét a combomon. Úgy tesz, mintha csak véletlen lenne az egész, d nagyon is jól tudom, hogy nem az. Pár perc múlva kissé közelebb húzódik, és én se bírok magammal. 

Arcomat felé fordítom, és várom válaszát. Várom, azt hogy mit gondol.

- Kim – hangja megváltozott, kissé távolságtartó.

- Beszéljük meg- emelem fel a hangom, mert úgy érzem, hogy én ezt így nem bírom. Eddig bírtam, de minden embernek van egy határa. Na, azt fogom én most átlépni.

Meg se szólal, tekintete újra a tévére mered. és tudom, hogy ez is egy válasz. Pár másodperc alatt ezer gondolat és érzelem fut át az agyamon. Idegesség, különböző fontos pillanatok, és tehetetlenség. 

- Menj el Mark – állok fel, és úgy teszek mintha ez egy hétköznapi kérés lenne. Pedig egyáltalán nem az. Ezt csak én tudom, hogy egy lezárás. Egy határ meghúzása, amit soha többé nem léphetek át.

Egy szót sem szól, mert ő is nagyon jól tudja, hogy mi a helyzet. Tudja nagyon jól, hogy mit akarok, de mégse szólalt meg. Mégsem mondta el mit gondol erről az egészről.

Feláll a kanapéról, majd kisétál az ajtón. Azt a bizonyos, láthatatlan határt ezzel meghúzta. Már csak az a kérdés, hogy mindketten be tudjuk tartani a szabályokat?

Drága Olvasóim!Itt is lenne a második rész. Tudom, elég sok idő telt el az első rész óta, viszont remélem annál többen olvassátok.

Winnie Biersack

1.Fejezet

A középső ülés sose volt a kedvencem, ma meg pláne nem. Ebben a magassarkúban, amit inkább titulálnék holdon járónak, semmi sem könnyű. Miközben Mark és Scott két oldalról csesztetnek, én próbálok előrébb jutni, és megkapaszkodok a két első ülés támlájában. A rádióban üvölt a Timmy Trumpet, én  pedig már csak azt várom, hogy érkezzünk már meg abba a fergeteges buliba, amiről a fiúk egész nap beszéltek. Sőt, inkább mindenki erről beszélt. 

Alig egy hete kezdődött el az iskola, de még senki se engedte el a nyarat igazán. A tanárok próbálják szigorúan tartani a tempót, és diktálnak ezerrel, csak hogy ez minket egyáltalán nem érdekel. Pedig jó lenne, hiszen az utolsó évünket kezdjük, jövőre érettségi, de egyszerűen képtelenek vagyunk koncentrálni. Talán csak erre az utolsó, a nyarat lezáró, már két hete beharangozott bulira vágyunk.

- Milyen messze vagyunk még? – tekintek a kormány előtt ülő személyre, aki egyben a legjobb barátnőm, már az tipegős korom óta. Ruby kezei pont ott vannak, ahogy azt a nagykönyvbe megírták, és olyan komolyan és szigorúan néz előre, hogy még a fiúk csipkelődésé se zavarja meg egyetlen egy pillanatra se.

- Ne zavarj Kimberly – monoton hangvételen szól rám, és én inkább úgy döntök, hogy visszavonulok, mert ha felbőszítem, abból nem sül ki semmi jó.

- Ruby csak Scott faszára tud gondolni, már igazán megszokhatnád K – Mark hajamat birizgálja, miközben már vagy az ötvenedik ilyen beszólását ereszti el. Scott csak rázkódó vállal a fejét fogja, mert tudja, hogy mi fog következni, és én is. A kocsi megáll, hisz piros lámpát kaptunk, így Ruby máris megbosszulja az előző beszólást. Mark a golyóit fogja, és szinte már-már látszik, hogy egy-két könnycsepp végig fut az egész arcán. Scott egy elismerő mosolyt küld barátnője felé, én meg Mark felé fordulok, de egyszerűen képtelen vagyok abba hagyni a röhögést. 

- Legalább te megértenél, Kimi – nyöszörög, mintha a világ végét élné meg, miközben egyre hangosabb lesz a kintről beszűrődő zaj, s pár perc múlva megáll alattunk a kocsi. Szóval megérkeztünk a BULIBA, csupa nagybetűvel. Mark után én is kiszállok a járműből, majd felpillantok a házra. Már sokszor voltam olyan buliba, amit istenítettek és kikiáltottak mindennek, de ilyenbe még biztosan nem. A három emeltes ház csak úgy dübörög, és bármerre nézek vagy embereket, vagy alkoholos italt pillantok meg. Elmondhatom, hogy voltam már a tizenhét évem alatt egy pár durva buliba, de ennyi részeg embert, már a bejárat előtt, sose láttam. Ösztönösen a mellettem álló Markba kapaszkodok, és így követjük Scottékat, be a házba. A bulikban szokásos látkép tárul elénk, de a kelleténél nagyobb a tömeg, így jobbnak tartom, ha rákulcsolom ujjaimat Markéra, aki ezt csupán egy féloldalas mosollyal konstatálja, hisz tudja, ahogy mindenki, hogy ami kettőnk között van, az több mint bonyolult.

- Kibaszottul nagy buli lesz ez – nyúl be egy bontatlan vodkáért a hűtőbe Scott, mikor már beérünk a kissé levegősebb, de annál koszosabb, és fura szagoktól teli konyhába. – Mindenkinek mehet simán?

- Minek nézel engem édesem. Valami selyembarbinak? – veszi el Ruby az üveget és még beleönt pohárba körülbelül 1 decit. Most jogosan fel lehetne tenni a kérdést, hogy na és akkor mi lesz a vezetéssel? Erre a válaszra viszont sose ad senki választ..

- Én inkább naranccsal szeretném, nem akarok úgy járni, mint múltkor – nem nézek senki szemébe, mert nem akarok még jobban elvörösödni, hiszen az előző bulin, hát hogy is mondjam, kissé elszaladt velem a ló, minden értelemben.

Már legalább az ötödik kör után tarthatunk, én pedig kezdem érezni az alkoholt. Scott és Ruby már egy jó ideje eltűnt, és Markot se láttam egy ideje. Két évfolyamtársammal táncolok, kezemben a hatodik körrel, ami viszont immár csak egy könnyed sör. Hirtelen meglátom magam előtt Jacket, és próbálok úgy tenni, mintha észre se venném, de képtelen vagyok rá. Mariába kapaszkodok, úgy lépkedek le az ideiglenesen felállított színpadról, ami igazából csupán négy összetolt asztalt jelent. Sietősen vágok át a tömegen, és mosdó irányába igyekszek. Ahogy benyitok a földszintire, egy pár intim pillanataiba lesz részem, így eldöntöm, hogy a felső szinteken próbálkozok. Néhányszor visszatekingetek, de megkönnyebbülök, mikor végre eltűnik Jack idegesítő arca. Inkább a legfelső emelten próbálkozok, hiszen oda úgyse mennek fel olyan sokan. Szerencsémre üres a mellékhelység, így megnyitom a csapot és kissé lehűtöm magam, majd egyenesen a tükörbe nézek. Az elmúlt egy pár hónapba fenekestül felfordult az életem, sok dolgot tudtam meg saját magamról, a családomról, és a világról. Hogy pontosan hogyan működik, és mi következhet még.

Miután kilépek a fürdőből, úgy döntök, hogy még nem térek vissza a vad buliba, így inkább körbe nézek ebben a hatalmas házban, amit inkább lehetne már nevezni valami villának. Az egyik ajtón viszont megakad a szemem, hiszen a többi mind egyszínű fekete, ez viszont hófehér. Hajt a kíváncsiság, így gondolkodás nélkül nyitok be. Nem lepődök meg, mikor nem egy átlagos szoba tárul elém, de erre álmomba se mertem volna gondolni. Konkrétan egy kisebb magánkönyvtár van a szemem előtt. A szoba minden fala könyvespolcokkal van körülvéve, én pedig éppen csak elindulok az egyik kiszemelt polchoz, amikor hirtelen nyitódik az ajtó, én meg azt se tudom, hogy mit csináljak. Mivel korom sötét van, így halvány gőzöm sincs, hogy kijött be, csupán a halk szuszogásáról tudom felismerni, hogy fiú az. Lépteket hallok, majd egy telefon zseblámpája próbálja kivakítani a szememet, de megkönnyebbülök, mikor végre meglátom Mark arcát.

- Kim – nyög fel halkan, én pedig már tisztán látom és érzem, hogy ittas állapotban van. Ismerem, mint a tenyerem, tudom milyen ilyenkor. Két kezét derekamra akarja fonni, én viszont próbálom eltolni. Nem akarok még jobban belebonyolódni, nem tehetem.

- Hé – ajkait hirtelen megérzem nyakamon, én pedig bárhogyan próbálok ellenkezni, egyszerűen képtelen vagyok rá. És tudom, hogy nemcsak a pia miatt. Nem. Ez már túl régóta húzódik közöttünk. Ruby szerint olyanok vagyunk, mint Jamie és Dylan*. Heves kapcsolatunk kitudja mióta tart, de egyikőnk se tudja, hogy hova pontosan.

Ajkai fentebb csúsznak, s mohon keresik enyéimet. Mikor végre az enyhe mentolos és vodkás ízt megérzem, ellazul a testem, az agyam pedig teljesen kikapcsol. Pólója szélét erősen ragadom meg, és húzom keresztül fején, de egy pillanatra se válunk el egymástól. Apró kis ruhám alatt könnyedén csatolja ki csipkés melltartómat, majd tesz fel az egyik közeli íróasztalra, ahol még pár perccel ezelőtt olvasást terveztem.

- Bébi – búgja karcos hangjával.

Ekkor váratlanul kicsapódik az ajtó, mi pedig szemrebbenés nélkül válunk szét.

- Mark, meghoztam az óvszert – egy nyávogó hangú lány szólal meg, én meg abban a másodpercben érzem, hogy elkezdek süllyedni a padlóba. Megalázottan érzem magam, és kihasználtnak. Mark csak kapkodja a fejét, miközben pólóját húzza magára, én meg gondolkodás nélkül futok ki a szobából, direkt meglökve az ajtóban álló szőke lányt. Eszem ágába sincs sírni, de képtelen vagyok könnyeimet visszatartani. Ahogy tudok, rohanok le a lépcsőn, de ez a fránya magassarkú akadályoz. Egészen ki a kertig rohanok, s mikor megérzem a friss levegő illatát, összerogyok. Már nem sírok. Nincs miért. Gyerekkorom óta ismerem, tudom milyen. Nem vagyunk együtt, soha nem is voltunk, és nem is leszünk. És nem, nem csak ezért nem leszünk. Egyszerűen ez nem működne. Érzem. 

Már legalább fél órája ülhetek a fűben, és őszintén megmondva, örülök, hogy nem jött utánam. Nem akarom még bonyolultabbá tenni, a már eleve bonyolult kapcsolatunkat. Erőt veszek magamon, és feltápászkodok, majd meglátom Rubyt és Scotott, akik éppen nagyban nevetnek egy pár emberrel. Úgy döntök, hogy visszatérek az élők világába, így csatlakozok barátaimhoz.

- Kimberly, már mindenhol kerestelek – ragadja meg egyből a barátnőm a kezemet, én pedig csak egy mosollyal elmagyarázom neki, hogy minden oké, én itt voltam egész végig. 

- Rohadt jó a buli, nem? –néz körül Scott, majd egy lépést hátrálok, mert hirtelen feltűnik mellettem Jack. Csak ezt ne , kérlek.

- Szia Kimberly. Egész este kerestelek – túl bele hanyagul hajába – Beszélhetnénk? Mármint kettesbe – utal arra, hogy egyáltalán nem tartozik senkire, ami kettőnk között történt, pedig igenis. Jó, tisztában vagyok vele, hogy én követtem el a hibát, de nem érdemeltem meg azt a megalázást, amit ő művelt velem a múlt év végén.

- Nem, nekünk nincs mit megbeszélni – emelem fel a hangom, így szinte mindenki, aki a házon kívül tartózkodik, ránk figyel. És mindenki nagyon jól tudja, hogy miről van szó, még az alsóbb évesek is. – Én inkább hazamegyek, sziasztok – intek a társaság felé, és ignorálom Jacket. Hallom, ahogy a nevemet ordibálja, mikor kifordulok a kapun, de nem figyelek rá. Ma este, már csak annyit akarok, hogy épségben hazajussak. Iszonyatosan fáj a bokám, így úgy döntök, hogy megszabadulok ezektől az irtózatosan kényelmetlen magassarkúktól, így kézben cipelem őket tovább. Nagyjából ismerem a környéket, így úgy saccolom, hogy egy fél órás séta vár rám.

Jack és én tavaly januárban kezdtünk el randizni. Kosaras, okos, és nagyképű. Pont a zsánerem. Egyből megszerettem, viszont olyan érzéseket sose váltott ki belőlem, mint Mark. Az egyik májusi napon szokás szerint Markéknál lógtam, mikor felvetődött az ötlet, hogy igyunk meg valamit. Én persze bele mentem, bár tudtam, hogy egy óra múlva jön értem Jack, mivel nála alszok, de úgy voltam vele, hogy egy-két pohár bor nem árthat. Természetesen rosszul gondoltam, így végül egy egy-üveg bort ittunk meg fejenként. Mikor meghallottam a duda szót, egyből lefele indultam, és úgyszintén Mark is. És igen, itt jött a baj. Abban a pillanatban. Ahogy Jack kinyitotta az ajtót, mi elváltunk egymástól, de késő volt.

Ahogy ezeket az emlékeket idézem fel, valamiért egyre gyorsabban szedem a lábaimat, és tényleg már csak annyit akarok, hogy beessek az ágyamba, és végre elnyomjon az álom.

Halkan fordítom el a kulcsot a zárban, majd settenkedek fel a lépcsőn, de mikor meglátom a cetlit az ajtómon, már tudom, hogy nincsenek itthon. Idegesen olvasom el az üzenetet, majd mérgesen becsapva magam után az ajtót belépek, és egyből az ágyba esek. 

*A két szerelmes főhős, a Barátság extrákkal című filmben.

Drága Olvasóim! Meghoztam a várva várt első részt. Sajnos az iskola miatt, és egyéb elfoglaltságaim miatt nem nagyon tudok írni, de amint kész van egy újabb fejezet, publikálom is.
Winnie Biersack