2. fejezet

Egész este forgolódok, és olyan érzésem van, mintha egyetlen egy másodpercet se aludtam volna. Fejfájásomat egy gyógyszerrel és némi víz elfogyasztásával próbálom csökkenteni, kisebb-nagyobb sikerekkel. A szüleim üzenetét még egyszer átolvasom, majd a kukába hajítom. Értem én, hogy nekik nagyon különleges munkájuk van, és állandóan készenlétbe kell, hogy legyenek, de az elmúlt hónapokban, sőt években, alig volt egy öt percet meghaladó összefüggő párbeszédem velük. 

A telefonom után nyúlók, és ösztönösen törlöm ki az összes Marktól és Jacktől kapott üzeneteimet. Vasárnap van, semmi kedvem velük foglalkozni. Csupán Maria és Ruby üzenetire válaszolok, majd azon nyomban kikapcsolom a telefonomat.  Úgy érzem, ma jobb, ha nem nézek meg egyetlen egy oldalt se, ki tudja, mi sülne ki belőle. 

Már dél körül jár, mikor rádöbbenek, hogy szokás szerint semmilyen ehető étel nincs itthon, a hűtő szó szerint kong az ürességtől. Ugye milyen törődő családom van? 

A szekrényemből kikapok egy egyszerű szaggatott nadrágot, egy oversize pulcsival, illetve a kedvenc sportcipőmmel, majd csupán a bankkártyámmal és kulcsommal kilépek az utcára.

Pulóverem kapucniját ráhajtom a fejemre, majd elindulok a legközelebbi gyorsétterembe. Mehetnék a boltba is, de most valahogy egyáltalán nincs kedvem ahhoz, hogy órákat töltsek el a konyhában.

Csupán pár sarokra meg is találom magamnak a tökéletes helyet. Ezt is imádom Chicagóba, hogy mindenhol mindent lehet találni. Tele van tömve az egész város különféle boltokkal, éttermekkel, és szórakozóhelyekkel, ezáltal, iszonyat sok ember van állandóan az utcákon. 

Ahogy belépek a kajáldába, megcsap az a tipikus gyorskaja szag, amit különösképpen nem szeretek, így egyértelműen, hogy a legrövidebb sorba állok be, és elég hamar fel is veszik rendelésemet. Úgy döntök, nem ülök le, csupán arrébb megyek egy pár lépést, majd megtámaszkodok a pulton. 

Már egy jó ideje akárhányszor a jobb sarokban ülő két fickóra pillanatok, mereven bámulnak engem, viszont közbe próbálnak úgy tenni, mintha nem ez lenne a dolguk. Hát persze, hogy kémek. Szerencsémre gyorsan megkapom az ételemet, és mintha fel se tűnt volna semmi, ugyanolyan tempóba megyek ki a boltból, mint ahogy bementem. Nem kockáztatok most a sétálással, inkább felülök a legelső buszra, és meg sem lepődök, mikor őket is megpillantom, ahogy felszállnak. Átkozom magam, amiért nem hoztam a telefonomat és a fülesemet, pedig most igazán jól jönne. Nem félek, már számtalanszor kerültem ilyen helyzetbe, inkább mérges vagyok. Rájuk, amiért állandóan ilyen helyzetbe kerülök. Az egész életem arról szólt, hogy ha van valami gubanc a munkájuk során, én leszek az alku tárgya. Szerencsére eddig csak fenyegetések voltak, semmi olyasmi, mint a filmekben. De kitudja, mi jöhet még.

Fel-alá járkálok, miközben azt várom, hogy felvegyék végre azt az átkozott telefont. Tudom, hogy utálják, ha váratlanul felhívom őket, de a mai eset után felgyülemlettek bennem a hosszú évek fájdalmai és csalódásai. 

- Kimberly mondtam, hogy ne hívj, majd mi hívunk – anyám hangja semleges, konkrétan olyan érzés mintha egy kiképző beszélne velem.

- Egyszer az életben tudnál úgy beszélni velem, mintha a gyereked lennék? – a hangnememből csak úgy árad a pimaszság. – Na, mindegy is – legyintek egyet.

- Nem, nem mindegy Kimberly. Nem beszélhetsz így a szüleiddel – kéri ki maga apának. Most komolyan ők vannak még megsértődve? Már így is elég ideges vagyok, így inkább lecsapom a kagylót. Semmi kedvem nincs végighallgatni.

Idegességembe előveszem a már kihűlt kajámat, és egy szempillantás alatt el is tüntetem azt. Ezt az egyet profin tudom csinálni, és az utóbbi időkben, főleg a nyár vége óta elég sokat idegeskedek. Sose volt egy felhőtlen gyermekkorom, és igazából már meg is szoktam, most így belegondolva furcsállnám, ha hirtelen szerető-szüleim lennének. De ami az utóbbi időkben történik a világban, az a szüleimre is kihatással vannak. A sorozatos robbantgatások, gyújtogatások, tömegmészárlások, és akkor még nem is beszéltem arról a fura repülőről, ami az Atlanti-óceán közepén zuhant le körülbelül egy hónapja, de senki se mond semmi hasznavehetőt, így a világ nem bénult még meg. Még.

Mély gondolataimból telefonom csörgése riaszt fel. A képernyőn az egyik közös képünk jelenik meg. Egy másodpercre elgondolkozok rajta, hogy felveszem, de inkább csak lenémítom. Megígértem magamnak, hogy ma semmivel nem akarok foglalkozni.

Amint fellépek a lépcső első fokára, csengetnek. Fejemet fogva, mérgesen nyitom ki a bejárati ajtót, és egyáltalán nem lepődök, meg mikor Markkal találom magam szembe.  Elég határozott típus, és mindig eléri, amit akar, bármin is kell, hogy keresztülmenjen, vagy bárkin is. Pont, mint én.

- Húzz el Mark- csapom be mérgesen az ajtót, de két kezét kiteszi, ezzel megállítva azt, majd gondolkodás nélkül belép a házba. A szokásos fehér pólóban, fekete szakadt nadrágban, és sportcipőmben van. Haja pedig tiszta borzos, biztos nem fésülködött már jó ideje.

- Hallgass meg Kim – furcsállom komoly hangnemét. Nem arról van szó, hogy nem tudok vele beszélgetni komolyan, és mindent elhülyéskedünk, de ilyen komolynak talán még sosem láttam.

- Nem – rázom meg egyből a fejemet. – Nem tartozol magyarázattal. Nem vagyunk együtt, ezért nem bánt a dolog. Éljük mindketten a saját életünket, oké? Nem szeretnék most emiatt rosszba lenni veled – hazudok, mint a vízfolyás. Nagyon is bánt a dolog, és haragszok is rá. Csalódni nem csalódtam, csak bánom, hogy ez történt. De hányszor történt már ez.

- Nem bánt a dolog? – kissé közelebb húzódik, miközben apró mosoly jelenik meg arcán. Nem az ösztöneimre hallgatok, és minden erőmmel azon vagyok, hogy valahogy kiszabaduljak ebből a kapcsolatból. Hogy csak szimplán nagyon jó barátok legyünk, legjobb barátok.

- Egyáltalán nem – próbálok határozottnak mutatkozni, de túlságosan ismer ahhoz, hogy ne higgye el amit mondok neki. – Kérsz valamit? – próbalom terelni a témát, és úgy látszik ő se bánja a dolgot.

- Tudod, hogy másnapos gyomorra nem tudok enni – kezdte a mondatot, én pedig befejeztem.

- Csak inni – már veszem is elő a szokásos sörét, majd helyet foglalok az egyik bárszéken.

- Túl jól ismersz te lány – kortyol bele, én pedig csak bólintok. – Hé, túl komor vagy.

- Csak anyámék- legyintek egyet. – Megint nincsenek itthon, és persze mikor ma elmentem kaját venni, megint elkezdtek furcsa alakok követni. Nem tudom, meddig fogom én ezt így bírni. Alig várom, hogy egyetemre mehessek –sóhajtok egyet, majd egyenesen Mark szemeibe nézek. Csak Ruby és Mark tudja, hogy milyen is az életem valójában. Hogy egyáltalán nem olyan fenékig tejföl, mint ahogy látszik. Tudják, hogy anyám és apám kémek, és tudják, hogy én ezért az életem minden egyes percében megfizethetek.

Gyönyörű barna szemei megnyugvást jelentenek, és eszméletlen késztetést érzek rá, hogy a nyakába ugorjak. Ismét mosolyra húzza a száját, és én pedig képtelen vagyok magamat türtőztetni. Kezeimmel szorosan ölelem át, fejemet pedig ölelésébe fúrom. Egyszerre érzem a nyugodtságot, és azt, hogy biztonságban vagyok. Ameddig Mark mellettem van, nem eshet bajom. Ebben teljesen biztos vagyok, hisz hány olyan eset volt, igaz nem élet-halál kérdése, amikor szó nélkül ott termet, és segített.

Hirtelen beugrik a Jackes eset. Másnap, miután rajta kapott minket, próbáltam vele beszélni az iskolában, de egyszerűen ignorált. Minden szünetben ott voltam, de a nap végére már én is feladtam. Hát, ha nem akkor nem. Tudtam, hogy nagyon szeret, így reménykedtem abban, hogy megbocsájt. Viszont, azt amit kaptam, azt sosem gondoltam volna. Másnap ugyanúgy iskolába mentem, és miután beértem, egyből a szekrényemhez siettem, hisz sikeresen bent hagytam a történelemkönyvemet, így semmit nem tudtam tanulni az aznapi felelésre. Azonban, mikor kinyitottam szekrényem ajtaját, szinte lefagytam. Össze vissza volt firkálva különböző ócsároló szavakkal, illetve egyéb, ismeretlen üzenetek is voltak benne. És ez még csak a kezdet volt. 

Ez körülbelül egy héten keresztül ment így. Ruby akkor pont éppen nyaraláson volt, a többiek pedig mind elpártoltak tőlem. Nem zavart, hogy nem áll mellettem senki, csak éppen úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg. 

Péntek este ismét egy buli volt, ahova immáron Ruby unszolására mentem el. Amint beléptem a házba, már éreztem, hogy ez nem jó ötlet.  Már egy ideje tarthatott a buli, amikor a zene hirtelen leállt, és helyébe hangos nyögések kezdték kitölteni a házat. És mindenki felismerte a hangomat. Tudtam, hogy ez ki műve, nagyon is jól. Megalázó pillantások, és hangos röhögések közepette a nappaliba futottam, ahol az óriási tévén megjelentem, nem éppen mindennapi helyzetben. Jack ott állt a készüléktől pár centire, és barátaival röhögött.

- Te szemét állat – mentem neki, és ahogy csak bírtam püföltem, mint az állat.

Nem ütött vissza, még azt kellet volna. Pár lány és srác leszedtek róla, majd Mark és Scott kivonszoltak a házból, és hazavittek. 

Egy teljes hétig nem mentem iskolába. Nem volt képem betenni a lábamat, és már azon is elgondolkodtam, hogy más iskolába átiratom magam. Kinek lenne kedve bemenni a suliba úgy, hogy az emberek a háta mögött nevetnek, mert látták minden egyes intim testrészét? Mert látták, hogyan szeretkezik a barátjával? A barátjával, akiről azt gondolta, hogy sose fogja bántani?

- Hahó, Kimi – hirtelen visszaeszmélek a valóságba – Kezdődik a film. –időközben fel se tűnt, hogy felállt, és elindított egy filmet.

Csöndben letelepszek mellé, majd magunkra húzom a takarót. Fejemet vállára döntöm, és úgy meredek a képernyőre. Konkrétan egy perc se telik el, mikor megérzem Mark kezét a combomon. Úgy tesz, mintha csak véletlen lenne az egész, d nagyon is jól tudom, hogy nem az. Pár perc múlva kissé közelebb húzódik, és én se bírok magammal. 

Arcomat felé fordítom, és várom válaszát. Várom, azt hogy mit gondol.

- Kim – hangja megváltozott, kissé távolságtartó.

- Beszéljük meg- emelem fel a hangom, mert úgy érzem, hogy én ezt így nem bírom. Eddig bírtam, de minden embernek van egy határa. Na, azt fogom én most átlépni.

Meg se szólal, tekintete újra a tévére mered. és tudom, hogy ez is egy válasz. Pár másodperc alatt ezer gondolat és érzelem fut át az agyamon. Idegesség, különböző fontos pillanatok, és tehetetlenség. 

- Menj el Mark – állok fel, és úgy teszek mintha ez egy hétköznapi kérés lenne. Pedig egyáltalán nem az. Ezt csak én tudom, hogy egy lezárás. Egy határ meghúzása, amit soha többé nem léphetek át.

Egy szót sem szól, mert ő is nagyon jól tudja, hogy mi a helyzet. Tudja nagyon jól, hogy mit akarok, de mégse szólalt meg. Mégsem mondta el mit gondol erről az egészről.

Feláll a kanapéról, majd kisétál az ajtón. Azt a bizonyos, láthatatlan határt ezzel meghúzta. Már csak az a kérdés, hogy mindketten be tudjuk tartani a szabályokat?

Drága Olvasóim!Itt is lenne a második rész. Tudom, elég sok idő telt el az első rész óta, viszont remélem annál többen olvassátok.

Winnie Biersack